Lars von Tier a Melankóliában megmutatta, milyen pezsgőspohárral a kézben merengeni a felénk közelítő kozmikus katasztrófa szépségén. Nagyvonalúan egy kozmikus katasztrófára bízta a megsemmisülést, minden és mindenki végét láthattuk.

Nekünk nem lesz ilyen szerencsénk. Magunk vagyunk a kozmikus katasztrófa. Pezsgővel ünnepelni sem túl humanista hozzáállás, ráadásul ha elhúzódik a pusztulás, szétcsúszott alkoholistaként vergődhetünk ki tudja meddig, élet-halál harcot vívva az utolsó kannás borért. Ez mellőz minden eleganciát.

Nem azért alkottuk meg az emberiség kultúráját, hogy ilyen hervasztó módon kelljen befejeznünk. Az emberiség kultúrája maga az emberiség által alkotott egyetlen műalkotás. Nélkülünk nem létezik se Spongya Bob, se Raszkolnyikov.

Egyesek szerint, a korábban végtelen lehetőségekkel kecsegtető, végül teljes individuális közönybe fulladt atomkor hanyatlását, a poszthumán korszak fogja felváltani. Minket ez nem sokat zavar, gyerekeink jövőjét már elkártyáztuk, egykor hatalmas és gyönyörű birtokaink utolsó darabjai is a kártyaasztalon hevernek, úgyhogy elég önmagunkkal foglalkozni. A poszthumánok nem lesznek valami jó véleménnyel rólunk. Pedig mennyit fogyókúráztunk!

Nem könnyíti meg a helyzetünket az időközben globálisan egyeduralkodóvá váló, lefegyverzően sármos hollywood-i filmsztárokkal megtámogatott üzenet sem: a jövő mindig egye jobb, csak eléggé kell akarni és csinosan öltözködni. A hős úja ugyan rázós lesz, ezt senki sem tagadja, de csak akkora csapást mér rá a sors / isten / Tunyacsáp, amelyet még kényelmesen el tud viselni. A jellemfejlődése biztosított és az eljövendő szép napok ígérete elég a nehézségek legyőzéséhez.

Az eljövendő szép napok 2020-ban, állítólag egy denevér elfogyasztásával értek véget. Emiatt kár tovább várni rájuk. Inkább reménykedjünk a messiásban, vagy az Ufókban. Bár néhány szakértő szerint annyira gyomorforgatónak tartják az emberiséget, hogy örülhetünk, ha nem dobnak ránk atomot. Segítséget tőlük se várjunk. Ahogy eddig is, az emberiség találékonysága majd mindent megold. Idáig is elvergődtünk valahogy!

Az erdőtüzekkel kitapétázott háttér pont meg megfelelő a dologhoz. Itt az ideje az infantilis játéknak.

Krahácsolás itt-ott, talán kosarazzunk. Labda hiányában, bámuljuk az egyre közelítő füsthorizontot. Ha a égő állatok bűze elviselhetetlenné válik, előkotorhatjuk a zsebünkből az egyik maszkunkat. Bevált viselet, a többiek szagát is távol tartja tőlünk.

Kényelmetlenül érzem magam. Háziasított állataink láthatatlanul vesznek körül minket. Milliárdnyi érző lény mindenütt. Hatalmas keltető hangárokban szárnyasok, disznók és marhák milliói lélegeznek. Milyen lehetősége van egy pár hetet élő, nagymellű csirkének kiteljesítenie önmagát egy olyan ketrecben, ahol megfordulni sem tud? Többségük soha nem látja a napfényt.

Az utolsó időkben ilyenekkel foglalkozni botorság. Hiszen mindez eltűnik, lehet, hogy maradnak emberek, akik kényszerből háziasítanak egynémely embercsoportokat, különösen ügyelve a nagymellű egyedekre. A hajszín ez esetben kevéssé lesz valószínű szelekciós szempont.

Utazásunk végére érve lehet, hogy hangulatunk nem lesz a legjobb. A szélesszájú orrszarvú vajon hogyan köszönt el a Földtől?