Utóbbira semmi esély. Meg sem próbáltam, security kontroll, padló bámulás, feszített vértasak. 

Leteper a reptéri rendőr, kajaiban alélok, légszomjért pihegek, bárgyún sikongatok.

 

A check-in enélkül is teljes káoszba torkollott.

Vagyis nem torkollott sehová. Nem is tudom, hogy mi szokott torkollani?

Sokkal több figyelmet szenteltem ennek a közhelyesen rosszul használt kifejezésnek, mint amennyit érdemel.  Később megnéztem, a valódi jelentését: elhallgattat. 

 

Tasakomból a fejembe áramlik a vér, négy maszkos stewardess próbál úrrá lenni a fejetlenségen. Bőröndök tapadnak izzadt mancsokhoz. Tűsarkúban lépdel előttem, dizájnbőröndöt vonszol, ő a legvonzóbb maszkos test. Hallgatok. 

 

Mindenki itt van. 186 lehetséges budapesti és több száz egyéb utas, legalább 160 budapesti kétségbeesik. Esne már kétségbe. Szorongatom a papírjaimat. Szorongok. Biztos van olyan is, aki elaludt és nincs itt. Boldogan átalussza az egész hazautat.

Ha meg holland nyugdíjas, akit a saját országa akar eltávolítani, utánuk dobva egy jól látható összeget, aki nem is akar igazán egy lepukkant magyar zsákfalu boldog hullajelöltje lenni, akkor ezek az örök búcsú pillanatai.

A szív megszakad.

 

Igaz nincs nagy különbség. Születésünk pillanatától várjuk a végét. Csak az első pár évben tűnik olyan végtelennek minden. Aztán pár milliárd év és felfalja a galaxisunkat egy éhező fekete lyuk.

 

A holland másnaponta bevásárol friss pékárúból a közeli városban. Hollandiában nagyobb a választék. Itt olcsóbb meghalni.

 

Régebben vettem újságokat az utazáshoz. Színes magazinoktól vártam az út hosszának rövidülését.  Késik húsz percet a gép, indulás elhalasztva, életem meghosszabbítva. A váróteremben sokakkal együtt várom a jelet. Az indulásra, hogy történjen valami, hogy végre felszálljunk.

Hátamat egy kiálló párkánynak döntöm. Kényelmetlen. Lemerül a laptopom, a telefonom már korábban tönkrement. Csak a váróterem létezik. Rálátni a repülőre. Vár ránk. Várunk rá.

Bent majd minden rendben lesz. Elvisz egy másik helyre. Néha lezuhan.

A csupasz majmok nem szeretnek pár kilométer magasból leesni, rosszul tűri a testük. A sokkhatástól elfelejtenek tovább élni.

 

Össze-vissza ülök, a jegyemen nem tudok kiigazodni, hárman is felállítanak, a jegyükre mutogatnak. Mindnek van saját széke. És én elfoglaltam.

Értetlenül nézem a seat sort: 20/40 

Nincs ilyen.

Végül a gép hátuljában várakozó stewardess  elmagyarázza hová kell ülnöm. A negyedik sorba egy barátságtalan férfi mellé.

Közvetlenül mellé szól a jegyem, de többen nem szállnak fel, így inkább a folyosó melletti széket foglalom el.

 

Kihunytak a fények, fejünk felett vigyáznak a lámpák az öveinkre. Aztán fent, ahonnan már nem megyünk feljebb minden visszaáll, jön a szakadatlan zabálás és az ivás. Ekkor láthatom a szomszéd férfi arcát. Pont olyan ellenszenves, mint az enyém.